2025. július 24-én emlékeztünk vissza a mindenki által „Jóságos”-nak titulált Dr. Bán Endre morálteológus, a Pécsi Egyházmegye általános helynöke, kanonok, pápai prelátus, főiskolai rektor tragikus halálának 30. évfordulójára. Egy szombathelyi lelkigyakorlat utolsó napján a szíve nem bírta már a megterhelést és megszűnt dobogni. Halálát hatalmas veszteségként élte meg a Pécsi Egyházmegye papsága, hívei és barátai is. Alázatos, szeretetet sugárzó személyisége példaként szolgált az őt körülvevők számára. A mindig megszívlelendő bölcsességekkel tarkított, örökérvényű tanításai, jóságos szavai, emberséges habitusa mind a mai napig ott él hajdani kispapjai, paptársai, a már felnőtt hittanosai és szüleik, az általa megesketettek, a miséire járó hívek és családjaik, a barátok és a beszélgetőtársak szívében, gondolataiban.
Rendhagyó módon az általános, történeti mivoltából objektívebb műfajt képviselő életrajzi megemlékezés után most visszaemlékezésekkel, személyes történetekkel szólalnak meg rá emlékezve paptársai, Pius templomi hívei és barátai. (Bán Endre évfordulós életrajza: https://konyvtar.pecsiegyhazmegye.hu/blog/164-pro-memoria-a-josagos-pap-emlekezete-i)
Az alábbiakban összegyűjtött emlékdarabkák révén sokkal árnyaltabb képet kaphatunk Bandi Atya személyiségéről, emberközelibbé téve még azok számára is – mint az évfordulós életrajzának szerzője –, akik nem ismerhették személyesen.
A felvillantott kis történeteket, a felidézett személyes emlékeket hosszas mérlegelés után – noha tartalmaznak párhuzamos momentumokat – teljességükben közöljük és csak a blog-bejegyzés formátumkövetelményeinek szükségessége érdekében tett szerkesztéseket tettük meg, ezzel kiküszöbölendő a gondolatmenetek folyamatosságának megszakítását.
Paptársak visszaemlékezései
Biró László (nyugalmazott tábori püspök)
Egy, az Isten emberközelségét megjelenítő pap
Szeretettel emlékezem Bán Bandi atya halálának 30. évfordulóján Róla.
1961-et írtak. A város aktív papságát lecserélte a diktatúra. Voltak, akik börtönbe kerültek, voltak, akik kis falvakban papkent szolgálhattak, de lettek olyanok is, akik már csak egyházi adószedőként tudtak elhelyezkedni. Bán Bandi atyát is elkapta ez a szélvihar.
Rogács [Ferenc] püspök úr titkára volt. Arról szokott beszélni, hogy nem volt könnyű ez a szolgálat. Püspök urat zavarták titkára léptei is, így a szobájában mindig zokniban kellett közlekednie, de a nagyobb zűr abból lett, hogy a Mária Légió pasztorálását is felvállalta, s annak idejen a Mária Légió a római légiók katonai tisztjeiről nevezték el a szolgálattevőket. Több sem kellett az AEH-nak [ti. Állami Egyházügyi Hivatal]. Ő abba a kategóriába került, akit a papi szolgalattól is eltiltottak. Várkonyi [János] prépost úrhoz került – ha jól emlékszem – pénzbeszedőnek. Ez is nagyon megfelelő volt számára, mert így tényleg közvetlenül érintkezhetett az emberekkel és a pénzbeszedés így az evangelizációnak egy emberközeli formája lett.
Amikor 1977-ben Pécsre kerültem, Cserháti [József] püspök úr azt mondta, két pappal legyek nagyon jóban: Bán Bandi atyával, aki akkor káplánként dolgozott a Piusban, és Máté Péter atyával, aki görcsönyi plébános volt abban az időben. Ez a püspöki tanács a legteljesebb mértékben megvalósulhatott. Mindketten elődeim voltak Szigetváron káplánként, és így volt egy közös családi barátunk, akikhez hárman szoktunk elmenni. Sokat voltunk együtt.
Még kispap koromban egy alkalommal, - akkor Ő még tolnai káplán volt – Kvanduk Frici
atyával együtt, Bán atya elvitt minket kirándulni. Mecseknádasdról Pécsváradra akartunk menni, s fel a Zengőre. Egész nap gyalogoltunk. Frici atya nézte a térképet. Mindig tudta, hogy hol tartunk, s az egész napos gyaloglás után visszatértünk Mecseknádasdra anélkül, hogy Pécsváradot megközelítettük volna. Ettől lett emlékezetes ez a kirándulás.
Mikor már pap voltam, Szigetvárról is, tolnai múltjáról is sokat hallottam. Mindig eszményem volt. Nagy intelligenciával bírt, nyelvismerettel, ugyanakkor nagyon egyszerű, közvetlen tudott
lenni az emberekhez. Teológiai tanulmányokat is írt az annak idején negyedévenként megjelenő Teológia folyóiratban. Ezek a tanulmányok is mindig emberközeliek maradtak, mint ahogyan Ő maga is.
Amikor hírét vette, hogy gondolkodnak azon, püspökké nevezzék ki, megijedt. Személyes beszélgetésből tudom, hogy Stefano Mesteren, Mester atyán keresztül kérte, legyen segítségére abban, hogy mentsék fel e szolgálat alól. Akkor még a kommunista diktatúra volt, és nem akart a diktatúra foglya lenni püspökként. Később visszavonta ezt a tiltakozását, de akkor Róma már nem fogadta el. Így püspökség helyett a püspöki helynöki feladat és a teológia rektorátusa várt rá.
Kicsikhez és nagyokhoz, fiatalokhoz és öregekhez egyaránt szeretettel tudott odafordulni.
Szoktak mondani: „Ki mint él, úgy hal meg.” Szombathelyen, a valamikori Karmelita Kolostorban, a mai Martineumban lelkigyakorlatot tartott. Ott érte a halál. A lelkigyakorlatos anyaga, ami vele volt, épp az örökéletről szólt. Ő egyszerre tudott nagyon magasba emelkedni és nagyon a földön járni.
Kedves egyénisége Pécs mai hívei között is sokakban él és hat. Nyugodjék békében!
„… egyszerűsége nem provokált, de meghívott, nem elhagyatottság volt, hanem elegancia. (…) Nem volt mögötte modorosság, papos nyájasság, mindig őszinte figyelemmel fordult az emberekhez. Izgatta, hogy ki az ember, milyennek gondolja önmagát. (…) Egyszerre látta az ember elesettségét és megváltottságát. (…) Az egyház emberi arca mögött meg tudta látni a benne élő Krisztust, ezért tudta minden körülmények között szolgálni.”[1]
A fiatal Bán Endre[2]
Garadnay Balázs (plébános – Szent István templom, egyházmegyei zenei igazgató)[3]
Gondolatok Bán Endre kispapoknak tartott lelkigyakorlataiból és a kispapok visszajelzéseiből
1/ Diakónusszentelési felkészítés: Pécs, 1978. március 21. – Garadnay Balázs és Gál Péter
A szeretet átformáló, gyógyító erejéről: Franciaországban két szélhámos végiglopta a falvakat. Egy kislánynak azt hazudták, hogy egyikük Péter apostol, másikuk János apostol. A gyerek elhitte és megkérdezte:
- János apostol bácsi, tessék mondani, milyen érzés, ha valakit Jézus annyira szeret, mint Önt?
A csalót annyira megdöbbentette ez a felismerés, hogy lopás nélkül távoztak.
Számunkra átalakítva: Milyen érzés nekem, hogy Jézus annyira szeret, hogy meghívott, elfogad, nem fordul el tőlem még bűneim miatt sem? Vajon a szeretetnek ez a mélysége, amit megsejtek, nem késztet eléggé arra, hogy megváltoztassam életemet?
***
Kedves Endre Atya!
Mikor először találkoztunk a Szeminárium udvarán, meglepődtem, hogy ilyen fiatal lelkigyakorlatvezetőnk lesz. Időközben rádöbbentem, hogy fiatalossága ellenére rendkívül nagy élettapasztalattal rendelkezik. Rengeteg élményem volt a 6 nap során, s a papsággal, a papi hivatással kapcsolatos felfogásom is megváltozott.
Eddig úgy képzeltem, hogy az emberekért leszek pap, hogy megismertessem és megszerettessem velük az Istent. Köszönöm, hogy felismerhettem, hogy valójában Istenért leszünk papok,
– akit a kis dolgokban kell megcsodálnunk, felismernünk;
– akinek szemében nagyobbak vagyunk, mint egymáséban;
– akinek ajándékát, az örök életet érezzük meg minden szeretet-élményben.
Mindig szeretettel fogok visszagondolni erre a néhány együtt töltött napra!
Isten személy szerint akart engem. Engem akart! Könnyebb jónak lenni, ha érzem, hogy szeret Valaki engem.
Ha nem vállalom az igazságot, akkor irrealitásban élek.
Isten nem dugja a pokolba az embereket. Nem hagy belefulladni bűneimbe.
Köszönöm a sok-sok jó gondolatot, különösen az optimista, reményteli szemléletet!
Köszönöm a kapott élményeket, a beszélgetést, a jó gyónást, a reményt. Isten áldja meg mindezekért!
2/ Nyíregyháza, 1985. november 5–10.
Jézus önként lett ember – ember akart lenni. Amikor hozzám jön az áldozásban, amikor megtisztít a bűneimtől, jobban örül, mint én. Amikor bűneim miatt utálatosnak érzem magam, Ő felemel és azt mondja: – Nem vagy az! Bárhová kerülök, a feladatom: sugározni a bizalmat. Köszönöm!
Jézus sarat vett a kezébe és azzal gyógyított. Bármit a kezébe vehet, arra használja, amire akarja. Ez a mi reménységünk!
Az ember nem tud rosszat tenni ott, ahol felismeri a Szeretetet.
Köszönöm, hogy reményt és bizonyosságot hozott!
Jézus egy életen át az Atyát akarta elmondani, kevés volt egy élet. Egy lelkigyakorlat ideje alatt pedig ennek csupán kis töredékét lehet elmondani. Ez a töredék mégis egész kép lett Endre atya egyéniségében. Nagyon köszönöm, sokkal gazdagabb lettem ezáltal!
A lélek világában nem megy a méricskélés. Ha lelkemet bontakoztatni akarom, félre kell tenni a méricskélést!
Őszinte, szívből jövő szavai egy életre „fölborzolták” a már simának hitt lelkiségemet. Kívánom, hogy még nagyon sok fiatal lelkét „borzolja föl” életében!
3/ Garadnay Balázs beszéde Bán Endre halála után a papnövendékek szentmiséjén (1995 augusztusa)
Bán Endre pásztor volt, aki a Jó Pásztortól tanulva a nyájáért élt, Jézustól tanult áldozatossággal. Udvarias volt és figyelmes. Ezért hívták hívei „a jóságos Bandi”-nak. Mindenkinek plébánosa volt: az értelmiségi és az egyszerű asszony egyaránt „lógott” rajta. Híresek voltak a diákmiséi, mert játékos előadásával lebilincselte a gyerekeket, a prédikáció végén pedig pár mondatban összefoglalta a tanulságokat a felnőttek nyelvén is. Odafigyelt mindenkire, felelősnek érezte magát mindenkiért. Nem számításból, még kevésbé megalkuvásból viselkedett diplomatikusan, inkább az egyetemes Szeretet késztette erre.
Tettekre váltotta az igazságot (vö.: Mik 6,8) és a szeretetet: tudott adni. Ez tette boldoggá és kiegyensúlyozottá. Okkal és ok nélkül ajándékozott kisebb és nagyobb összegeket, igény és lehetőség szerint. Akkor is adott, ha naivnak bélyegezték, mert ő hitt az emberben és együttérzett a szenvedővel.
Szeretete „féloldalas” lett volna, ha csak anyagiakban mutatkozik meg. Rektor atya eljutott a szeretet teljességére: meg tudta jeleníteni számunkra Krisztust. Életszerű morális órákat tartott, és életében a morális vezérfonala vezette. Élte a jézusi lelkületet: meg tudta különböztetni a bűnt és a bűnöst, és Jézustól megtanulva ítélte el a bűnt, és irgalommal tekintett a bűnösre.
Halálhíre váratlanul ért minket, de hiszem, hogy őt nem. Szombathelyi lelkigyakorlatának utolsó előtti beszéde után szólította magához az Úr. Előző este, az utolsó előttinek tervezett, de valójában az utolsó beszéde a mennyei boldogságról szólt. Azt követően a résztvevők azon töprengtek, mivel lehet ezt a gyönyörűséget, amit elénk varázsolt, holnap az utolsó elmélkedésével felülmúlni.
És valóban: semmivel. Azt már nem ő tartotta nekik. Az elmenetele zárta le a lelkigyakorlatot, nem akármilyen minőségben.
Hitelesen élte elénk Jézust, aki az Atyához vezet minket. Szavaival és életével hirdette: légy derűs! Remélj!
Ezért tartották fiatalnak. Ezért volt könnyű szeretni. Szóljon hozzánk utolsó lelkigyakorlatának egy mondatával: „Őrizzük meg szívünkben a szépet, mint egy kincset.”
Dr. Bán Endre a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet rektora (1993)[4]
Dr. Puskás Attila (tanszékvezető egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem)[5]
Paptestvéri emlékezés Bán Endre atyára
Nagyon nem mindegy, hogy egy fiatal, kezdő papnak mi az első állomáshelye, milyen közegben indul a szolgálata. Hálás vagyok a gondviselő Istennek, hogy frissen szentelt és doktorált papként Mayer Mihály püspök úrtól első dispozíciómat a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolára és Papnevelő Intézetbe kaptam, ahol kiváló paptestvérekkel, elöljárótársakkal és tanárkollégákkal dolgozhattam együtt az 1991-92-es tanévben, köztük Bán Endre atyával. Bandi – amellett, hogy a Piusz templom plébánosa és általános helynök is volt – az újonnan indult Főiskola és Szeminárium rektora és erkölcsteológia tanára lett. Aligha lehetett volna nála alkalmasabb vezetőt találni erre a szolgálatra. Garadnay Balázs spirituálisként és a lelkiségteológia tanáraként, én prefektusként és a fundamentálteológia oktatójaként dolgoztunk vele elöljáró- és tanártársakként. A politikai rendszerváltozás és az egyházi élet, benne a pécsi szeminárium újraindulásának a lelkesült légkörében mozogtunk. Az első szemeszterben még nem volt saját épülete a szemináriumnak és a főiskolának, így a püspökség vendégszállásán lakva kezdtük meg az oktatást és a papnevelést. A második szemeszterre aztán már átköltözhettünk a szemináriummá és főiskolává kialakított Hunyadi utcai épületbe. Sok nehézséggel és kihívással kellett szembenéznünk, de lelkesített minket az újraindulás, a papnevelés feladatának szépsége és az a testvéri, baráti, bizalmi légkör, amelyben dolgozhattunk. Ennek kialakításában nagy szerepe volt a rektor, Bandi derűs, közvetlen, melegszívű és bölcs papi személyiségének, s annak, hogy messzemenően megbízott bennünk. Bandi az erkölcsteológiai óráin kívül hetente egyszer jött a szemináriumba, hogy rektorként elmélkedési pontokat (punktákat) adjon a papnövendékeknek a másnap reggeli egyéni elmélkedéshez. Ha időm engedte, én is szívesen hallgattam őt. Szavaiból sugárzott, hogy a bibliai szövegeket, az emberi élethelyzeteket, a papi küldetés feladatait, az egyház gondjait az imádság mélyrétegében folyamatosan átgondoló és átélő papként beszél, aki az emberi élet magasságait és mélységeit érintő rendkívül gazdag lelkipásztori tapasztalatait az élő hit éleslátásával adja át. Az esti rektori „punkták” után szinte mindig gyalog ment haza a Piusz plébániára, időnként elkísértem. Többször meghívott a Piusz templomba misézni. Ilyenkor tapasztalhattam, hogy milyen szeretetteljes, otthonos „lelki éghajlat” van körülötte, igazi lelkiatyja a munkatársainak, a ministránsoknak, a hozzá fordulóknak. Úgy volt mindenki Bandi bácsija, hogy egy pillanatig sem ő állt a középpontban. Érződött, szolgálatának, életének a középpontjában Jézus áll. Ahogyan az emberekhez viszonyult, abban az a mély, imádságos meggyőződése tükröződött, hogy „Jézus Szíve minden szív királya és középpontja”. Azt is megértettem, hogy egyik paptestvére a plébánián miért nevezi őt egyszerűen így: „a Jóságos”. Új arcát ismertem meg akkor, amikor egy külsős rendezvényen találkoztunk. A rendszerváltozást követő években egyre több olyan külföldről érkező szervezet, egyesület, klub jelent meg Magyarországon, így Pécsett is, amelyik nyíltan vagy álcázva a keresztény tanítással szembeni, illetve egyházellenes ideológiát terjesztett és igyekezett követőket toborozni. Nos, egy ilyen rendezvényen futottunk össze, ahol Bandi felelős lelkipásztorként bátor és igen határozott kérdéseket tett fel a szervezőknek a rejtett motivációkat illetően és fejtette kritikai észrevételeit. Ekkor közvetlenül láttam, hogy a jóságos Bandi bácsi az igazság bátor és felelős munkatársa is. Papi karaktere vonzó példaként állt sokunk előtt. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy amikor a II. Vatikáni Zsinat dokumentumainak első teljes magyar fordítása megjelent, akkor Cserháti József püspök úr éppen őrá bízta püspökök lelkipásztori hivatásáról (Christus Dominus), valamint a papi életről és szolgálatról szóló határozat (Presbyterorum ordinis) fordítását. Ahogy az sem véletlen, hogy az újraindított pécsi szemináriumban és hittudományi főiskolán zajló papnevelés rektori vezetésével Mayer Mihály püspök úr őt bízta meg. Bandi lelkipásztorként, teológiatanárként és rektorként önmagában testesítette meg a zsinat által megrajzolt papi eszményt.
Hívek és barátok visszaemlékezései
Golob Ferenc (nyugalmazott mérnök-közgazdász)
Bán Endre emléke
Ha egy korábban elhunyt, köztiszteletnek örvendő személyiséget kizárólag az interneten is fellelhető életrajzi adatainak, alkotásainak alapján akarnánk közelebbről megismerni, nem igazán kapnánk valós képet az illető habitusáról, mentalitásáról, törekvéseiről, elképzeléseiről – magáról az emberről.
Így van ez Dr. Bán Endre – Bandi, Bandi atya, Bandi bácsi – esetében is, aki alig 61 évesen hagyta itt családját, barátait, tanítványait, ismerőseit már 30 évvel ezelőtt. A Gondviselésnek köszönhetően barátomnak nevezhettem, ezért közelebbről megismerhettem egyéniségét. Emlékeim felidézésével felmerülnek közös programok, élmények, akár villanásszerű, akár életreszóló történések. Ezekből szeretnék most megosztani néhányat, persze „a teljesség igénye nélkül”, de talán többé-kevésbé valószerűen bemutatva, ki is volt ő igazán.
1971 júliusának egyik napján elmentem a plébániára, hogy elköszönjek Várnagy Antaltól, akit Szigetvárról Pécsre helyeztek. A kapun belépve szembe találkoztam egy svájcisapkás, munkaruhás fiatalemberrel, aki éppen a dobozait, csomagjait hordta az épületbe. Antal atya bemutatott bennünket egymásnak: Dr. Bán Endre személyében az utódját köszönthettem. Segítettem a pakolásban, szóba elegyedtünk. Ezzel az epizóddal kezdődött ismeretségünk, barátságunk, amely aztán nagyon sok tartalmas beszélgetés, program során alakult ki.
Ez a „svácisapkás” egyszerűség volt rá jellemző, mind megjelenésében, mind mentalitásában, igehirdetésében, ugyanakkor egyértelmű volt széleslátókörű műveltsége, magasfokú értelmi–érzelmi intelligenciája is. Beszélgetéseink során különféle tudományos, művészeti, az emberi problémákkal kapcsolatos témák kerültek elő, akár a hit, a teológia szemszögéből.
Mindemellett alapvetően fontos volt számára a helyi hitélet aktivizálása, a hívekkel való személyesebb kapcsolat. Megszervezett egy kis templomi énekkart, a gyerekmiséket is érdekesebbé tette. 1972-ben vált elérhetővé – persze a hivatalos hatóságok negligálása ellenére -Magyarországon is a „Jézus Krisztus Szupersztár” című rockopera, legalábbis rádión, illegális magnófelvételeken keresztül. Megszerveztünk egy „előadást” a templomban, főképpen a helyi gimnázium tanulói számára. A művet Bandi atya prezentálta kis táskamagnójával, előtte én idéztem ókori történetírók keresztényekre, Jézusra vonatkozó írásait.
1971–1972-ben megkért, hogy nézzem át, mint olvasó, azokat a kéziratokat, amelyeket aztán az 1973-ban Kele Pállal közösen kiadott „Találkozás Istennel Krisztusban” című könyvben jelentek meg. Ez a kötet is azt igazolja, hogy a jézusi tanításra, az örömhírre a ma problémáival küzdő embernek is múlhatatlan szüksége van, amelyet korszerű nyelven, példákkal, nagy empátiával – ez alapvetően jellemző volt a szerzőkre is lehet, és kell közvetíteni.
Hozzá egyébként bárki fordulhatott, bármilyen, akár kényes, személyes problémával, kéréssel, mindenképpen próbált segíteni. Ezt a hozzáállást én is, a későbbiekben családom is többször tapasztalta.
Nagy sajnálatunkra 1974-ben Pécsre helyezték. Szerencsére kapcsolatunk így sem szakadt meg, tanulmányaim miatt a Pius templom útba esett, így ott is többször tudtunk találkozni. Aztán az ő révén ismertem meg későbbi feleségemet, és két év múlva ő áldotta meg házasságunkat, egy új család, élet kezdetét. Ezután is gyakran megfordult nálunk, a családhoz tartozónak tekintettük.
Bán Endre atya ajándéka Golob Ferencnek hároméves barátságuk emlékére[6]
4 év segédlelkészi, majd 5 év plébánosi tevékenysége alatt kitágult ismeretségeinek, barátainak köre. Az újra való nyitottság, az aktivitás, a sokszor minden határon túlmenő segítőkészség végig jellemző volt rá: a mellette szolgáló Lőrincz Sándor atya enyhe malíciával csak a „Jóságos”-ként említette (a kérelmezőket – akár a sajátjából – anyagilag is segítette). Ha nem volt ott más, a templomtorony felújításához felcipelte az 50 kg-os cementeszsákot…. meg is róttuk érte.
Miséin – a gyerekmiséken is – tele volt a templom. A gyerekmisék ministránsai kis jeleneteket adtak elő az aktuális evangélium illusztrálására, többször alkalmi „beat-mise” is történt. A felnőtteknek is volt mindig fontos, és gondolkodásra serkentő mondanivalója. Házaspárok számára szervezett kis közösségi összejöveteleket, tematikus tartalommal, imával, baráti légkörrel. Sokat dolgozott, de baráti körben humora is megcsillant, vicceket mesélt, kissé kilazult.
Miután kinevezték plébánossá, 1978-ban új tagok felvételével felfejlesztette a már korábban is működő, néhány tagból álló kis énekkart, Dobos László karnagy vezetésével, Varga Zoltán kántor- orgonista segítségével.
1989-ben megüresedett a pécsi püspöki szék. Nagy esélye volt arra, hogy ő legyen az új egyházvezető, de nem vállalta el ezt a fontos tisztséget. Megkérdeztük tőle, mi volt az oka tartózkodásának. Válaszából kiderült, hogy egyrészt a feladat összetettsége, a felelősség nagysága, a hívekkel való közvetlen kapcsolat mintegy megszűnése indították arra, hogy nemet mondjon… Mindent felelősséggel, pontosan, a rábízottak teljes lelki szolgálatában végzett és akart végezni, élő és nyugodt lelkiismerettel.
A rendszerváltás után, egy 1991-ben hozott törvény lehetővé tette, hogy az 1945-öt követően elvett egyházi iskolák visszakerüljenek korábbi tulajdonosaikhoz. Pécsett a Miasszonyunk Kanonokrend és a Ciszterci Rend volt érintett ebben a folyamatban. Bán atya is tagja volt az Egyházi Bizottságnak, amely több alkalommal ült össze az önkormányzat delegáltjaival. Kemény tárgyalások után végre pozitív döntés született azon az önkormányzati közgyűlésen, amelyen az Egyházi Bizottság képviseletében, hozzászólási joggal ő is ott ült.
A Piusban 1993-ig szolgált plébánosként, teljes odaadással. 1991-től kezdve aztán több kinevezést, feladatot kapott: székesegyházi kanonok, püspöki helynök, a Hittudományi Főiskola rektora, pápai prelátus lett. Ez még egy címeket, rangokat gyűjtő klerikusnak is túlzás lett volna, aki nem teljes szívvel és felelősségvállalással szolgál. Neki ez egyértelműen sok volt. Ritkán panaszkodott, de ilyenkor látszott rajta a halálos fáradtság. Szívprobléma lépett fel nála, a kórházat is megjárta ezzel. Ilyenkor emlegettük, hogy mégis csak el kellett volna vállalnia a püspöki kinevezést…
Aztán 1995. július 24-én villámcsapásszerűen jött a tragikus hír, Szombathelyen elhunyt.
Bán Banditól távol állt a klerikalizmus, az önmagáért való ceremonialitás, a „sekrestye vallásosság”. Úgy élt és szolgált, hogy a legegyszerűbb hívők és magasan kvalifikált keresztények is elfogadták, mint Isten hiteles, megbízható közvetítőjét. Ilyen papokról, egyházról álmodott, ezért dolgozott Ferenc pápa, amikor életre hívta a Szinodális Mozgalmat.
Bízom benne, hogy élete, személye mintává vált, válik a fiatal – nemcsak klerikus – nemzedék számára is.
Kosaras Attila (az UNIV TV nyugalmazott főszerkesztője, rendező-operatőr)
Bán Endre emlékezete
Háromgenerációs családban telt a gyermekkorom az Őz utcában. Ministráltam és harangoztam a Pius templomban. Nekem a második otthonom volt gyerekkoromban, amit nem bánok. Gyerekek voltunk, fegyelmet tanultunk, és tudtuk, hogyan kell viselkedni, sőt megtanultunk latinul is, mert még latinul zajlott a szentmise. Az iskolámban tudták, hogy járok misékre, de nem firtatták.
Tinédzserként ismertem meg Bán Endre atyát. Amikor odajött a Pius templomba, a gyerekmisét kapta meg, és elérte azt, hogy az idős asszonyok is hozzá jöttek a beat-misére. Nagyon jól prédikált: nem az emberhez szólt, hanem a lelkekhez. Óriási egyéniség volt. Felnőtt emberként tegező viszonyba kerültünk, de tiszteletből továbbra is Bán atyának hívtam.
A tiltás ellenére az 1970-es évek második felében a liturgia keretében a körmenet kivonult az utcára: a hívek a Pius templom kerítésének egyik kapuján kimentek, majd a másikon be. A következő alkalommal már a Tanárképző Főiskola elé is kivonultunk.
Ő temette a szüleimet, esketett minket a feleségemmel és a gyerekeimet is ő keresztelte, bérmálta.
Kosaras Attila és felesége esküvője a Pius templomban. Az esketőpap Dr. Bán Endre (1976)[7]
1994-ben Kismányoki Károly a Pécsi Városi Televízió igazgató-főszerkesztője behívatott, és megkérdezte, lenne-e kedvem egyházi műsort készíteni. Ez lett az ÖKUMENÉ című vallási műsor, amellyel a rendszerváltás utáni Pécs és környéke hitéletét, valamint az egyes egyházak üzenetét kívántuk eljuttatni a nézőkhöz. 1994-től 2001-ig heti rendszerességgel – szerdánként 18:50-kor –, 10 perces műsorokban tudósítottunk a városban található felekezetek működéséről. Első műsorát (A pécsi egyházak üzenetei) 1994. október 5-én adta le a Pécsi Városi Televízió, a három történelmi egyház akkori jeles képviselőivel közösen: Dr. Bán Endre katolikus püspöki helynökkel, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola rektorával, Szalay Lajos református lelkipásztorral és Varsányi Ferenc evangélikus lelkésszel. (https://www.youtube.com/watch?v=ufw20TAcx-E)
1994. október közepén szintén az ÖKUMENÉ vallási magazinjába készítettünk felvételt Bán atyával.[8] A Székesegyház előtt, a sétatéri Kígyós Sándor szobor melletti helyszínt választottuk, és Ő egy kockás ingben elegánsan mondta el mélyen szántó gondolatait a természet és Isten kapcsolatáról. Este vágás közben vettem észre, hogy nem megfelelő ezen magasztos gondolatokhoz az öltözete. Azonnal felhívtam Endrét, hogy egy ilyen lelkekhez szóló beszédet újra kell forgatni: immáron papi reverendában. Másnap rohamtempóban forgattuk újra a teljes anyagot, mert az esti műsorba már beharangozták Bán Endrét. Ő nem ellenkezett, elfogadta szerkesztői instrukciómat, és játszi könnyedséggel tartotta meg ismét nagyszerű beszédét. Este adásba is kerülhetett a felvétel.
Lantosné dr. Imre Mária
(nyugalmazott főiskola tanár – Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola, néprajzkutató, főmuzeológus – Janus Pannonius Múzeum)
„Egy kiállítás képei”
Dr. Bán Endre és a népi vallásosság emlékei
Néprajzi terepmunkám során a rendszerváltás előtti években megtapasztaltam, hogy a vallásos gondolkodás és a hagyományos gyakorlat háttérbe szorulása ellenére a soknemzetiségű egyházmegyénkben élő magyar, német és horvát közösségek többnyire megőrizték otthonuk szakrális belvilágát. Tágabb környezetükben a szakrális táj objektumai, a kápolnák, kálváriák, útmenti keresztek, szobrok, képoszlopok, és egyéb emlékek – sokszor elhanyagolt állapotban – szinte anonimitásban vártak történetük felkutatására és megismertetésére.
Ötletünkkel felkerestük Mayer Mihály püspök urat, aki hozzájárult ahhoz, hogy a kiállítás céljaira a plébániákon fellelhető népi szakrális tárgyi emlékeket is összegyűjthessük. A terepmunkát férjemmel, Lantos Miklóssal együtt végeztük.
Szándékunk megvalósítását Bán Endre atya nálunk tett látogatásakor helyeselte, időszerű ötletnek tartotta. Véleménye szerint az egykori népi hitélet közösségteremtő és megtartó erőt jelentett a hívek számára. Úgy vélte, hogy ez példaértékű lehet jelen korunkban is.
1991. augusztus 2-án a Pécsi Egyházmegye nevében ő nyitotta meg a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályán „Belépek Krisztus nyomába. A népi vallásosság tárgyi emlékei Baranya és Tolna megyében” című, a II. János Pál pápa pécsi lelkipásztori látogatásának tiszteletére készült, a népi vallásosság emlékeit bemutató kiállítást.
A „Belépek Krisztus nyomába. A népi vallásosság tárgyi emlékei Baranya és Tolna megyében” című kiállítás megnyitója (1991. augusztus 2.)[9]
A létrehozott tárlatban a Pécsi Egyházmegye (Baranya és Tolna megye) területéről, templomaiból, kápolnákból és búcsújáró helyekről és plébániákról származó, népi vallásosságot reprezentáló tárgyi emlékek, szakrális tárgyak bemutatását tűzte ki célul, ekképpen 18. századi szentképek, szobrok; búcsús helyekről népi emlékek, feszületek, bibliák, festett faragványok kerültek bemutatásra. Kiállításunkban az ökumenizmus jegyében képet adtunk egyházmegyénk protestáns felekezeteiről is: a tolna-baranyai evangélikus déli egyházkerület, valamint a Duna-melléki református egyházkerület baranyai egyházmegyéje vallásos tárgyi emlékeiből is.
Képek a „Belépek Krisztus nyomába című kiállításról[10]
A kiállítás hatására érlelődött meg Bán Endre főiskolai rektorban a gondolat – országos szinten egyedülálló kezdeményezésként –, hogy a Pécsi Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézetben bevezessék a vallási néprajz oktatását. Ez a következő évben, 1992 szeptemberétől megvalósult: így lettem ezen tantárgy, valamint a művészettörténet és a beszédművelés főiskolai tanára.
Markó Tamás
(nyugalmazott főigazgató-helyettes, PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont)
„…nevetségesen fontoskodók…”
Valamikor 1990 körül alakult egy kis családos csoport: hat házaspár, hasonló korú gyerekekkel, mindannyian a Piusz templomba jártunk. Ha jól emlékszem, kéthetente jöttünk össze egy estére valamelyikünknél felváltva. Bán atya többször is részt vett ezeken az alkalmakon, sőt egyszer ő is meghívta magához a „csapatot”. (A templom épületében, a sekrestye feletti szobában lakott.)
A háziak mindig készültek ezekre az összejövetelekre valami harapnivalóval meg innivalóval; de hogy a testin kívül lelki gyarapodás is legyen, valamilyen beszélgetési témát is felvetettek és bevezettek. A gyerekeket „kicsaptuk” egy másik szobába játszani, amíg a beszélgetés folyt. A beszélgetés után meg behívtuk a gyerekeket is, és az így kialakuló 15–20 fős alkalmi kórus taizéi énekeket gyakorolt, hogy a következő vasárnapi fél tízes misén azokkal szerepeljen. (Nem sokkal voltunk a pécsi taizéi találkozó [ti. 1989. április 28. – május 1.] után, mély nyomokat hagyott mindannyiunkban.)
Egyik alkalommal, amikor nálunk volt a találkozó, Bán atya is itt volt. Azt a témát vetettem fel, hogy milyen nagy felelősség a gyereknevelés: kapunk a Jóistentől egy új életet, aztán ránk bízza, hogy tegyünk vele, amit akarunk. A többiek is egyetértettek vele, és mindenki bizonygatta, hogy hű, milyen nagy felelősség is a gyereknevelés. Teljesen egyetértettünk.
Aztán Ő is hozzászólt:
– Hogy ti milyen nevetségesen fontoskodók vagytok! – mondta. – Azt hiszitek, mindent nektek kell megoldani. Hagyjatok valamit a Jóistennek is!
Bandi atya a Pius-templom elsőáldozóival (1988) és a Rózsafüzér Társulat tagjaival (1993)[11]
Wessely Gábor
(újságíró, Tolnai Népújság, Keresztény Élet)
Aki nem önmagáért ragyogott[12]
Emlékeim Bán Endréről
Bán Endre pályája kezdetén, a hatvanas évek közepén Tolnán volt káplán. Én nem itt éltem, idenősültem, 1986-ban. A feleségem hitoktatója volt, elsőáldozó is nála volt. Kezdő újságíróként és kezdő hívőként nem értettem, hogy a húsvét miért jelentősebb ünnep a karácsonynál. Ő világította meg számomra, hogy a húsvét „egy új minőség” kezdetét, egy új teremtést jelent.[13] Több interjút készítettem vele, és a temetéséről is tudósítottam a tolnai híveket: „Egy csillag eltűnt a földi világból. Egy csillag feltűnt odaát. Aki nem önmagáért ragyog, örökké ragyogni fog.”
Mindenkivel szót értő, közvetlen ember volt, még diszkóba is elment „téríteni”. Nem az a típus volt, aki csak ült a plébániáján, és várta, hogy elé járuljanak a hitkeresők.
„Bán atya másokért élt. Törődött a kortársaival. Figyelt rájuk, terelgette őket – kedves szavakkal, szellemes noszogatásokkal – Isten felé. (…) Focizott a gyerekekkel, elüldögélt az öregekkel. Másoknak élt. Pap volt.”[14]
Dr. Bán Endre előadás közben és a szedresi bérmáláson (1994)[15]
A visszaemlékezőket megkereste és az emlékeket összegyűjtötte: Dr. Schmelczer-Pohánka Éva könyvtárvezető (Pécsi Egyházmegyei Könyvtár)
[1] Bíró 1995. 4.
[2] A kép forrása: Bán Endre: Bán Endre emlékkönyv. Válogatás Bán Endre írásaiból és beszédeiből. Szerk. Révész Mária. Lekt. Bíró László – Garadnay Balázs. Jézus Szíve Plébánia – Lámpás Kiadó, Pécs–Abaliget, 1996.)
[3] Garadnay Balázs az 1991-ben újraalapított Pécsi Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet spirituális lelkiigazgatója és lelkiségteológia tanára volt Bán Endre rektor mellett.
[4] A kép forrása: Gállos Orsolya: A papképzésről dr. Bán Endrével, a pécsi szeminárium rektorával – Sugározza magából a szeretetet = Dunántúli Napló, 1993. december 24. 8. p. Fényképezte: Szundi György
[5] Dr. Puskás Attila az 1991-ben újraalapított Pécsi Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet prefektusa és fundamentálteológia tanára volt Bán Endre rektor mellett.
[6] A kép forrása: Magángyűjtemény.
[7] A képek forrása: Magángyűjtemény.
[8] https://www.youtube.com/watch?v=9tne1JAoqro [2025.08.02.]
[9] A képek forrása: Magángyűjtemény. Fényképezte: Füzi István (JPM).
[10] A képek forrása: Magángyűjtemény. Fényképezte: Lantos Mikós.
[11] A képek forrása: Magángyűjtemény.
[12] Wessely Gábor: Aki nem önmagáért ragyogott = Tolnai Népújság, 1995. szeptember 9. 10. p.
[13] Wessely [Gábor]: Nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, húsvét = Tolnai Népújság – Hétvégi Magazin, 1995. április 15. 9. p.
[14] Wessely 1995. 4.
[15] A kép forrása: Wessely [Gábor]: Bán Endre általános helynök (Lelki környezetünk alakítói 8.) = Tolnai Népújság, 1994. november 10. 4. p. Fényképezte: Ótós Réka; Konrád László: Bérmálás = Tolnai Népújság, 1994. május 14. 4. p.